A rangsor

Nyomtatás
Megjelent: 2011. augusztus 10. szerda Írta: Kárászné Tomanó Ágnes

Az emberek jelentős hányada kezeli társas kapcsolatait alá, - vagy fölé rendeléses alapon. Mit is jelent ez pontosan? Megismerkedéskor, bemutatkozáskor feltérképezzük a másikat. Annak külseje, vélt vagy remélt képességei, esetleg éppen ezek hiánya miatt önmagunk alá, vagy mellé soroljuk, néha magunk fölé helyezzük az illetőt.
Sokan működtetik ezt a kasztrendszert, fölényes viselkedéssel éreztetve azt a másik féllel is.

Munkám során olyan helyre kerültem, mely fényes csillogásával, hivalkodó áraival a tehetősebb réteget célozza meg, mint vásárlóerőt.
A harmadik ott töltött nap után szemem hozzászokott a szoláriumban barnult és a konditeremben túlfejlődött testek látványához, a művészien kivitelezett tetoválásokhoz, az erősebb sminkekhez, a meglepő színű hajfestékekhez, a vastag és súlyos ékszerekhez. Kezdtem otthonosabban érezni magam ebben a látványvilágban.

Egyik nap egy idősebb hölgyre lettem figyelmes, aki nagyon nem illett ebbe a környezetbe. Hatvan, - hatvankét éves lehetett, sötét, csapzott haja a homlokába lógott. Ruházatán látszott, hogy korábban más viselte őket. Nem piszkos volt, csak elhanyagolt, kopott. Ha nem ebben a környezetben látom, talán nem nyújtott volna ennyire szegényes látványt, de így erős volt a kontraszthatás.
Nem csak én figyeltem fel rá; ő is körbejárt, figyelt engem. – Írnék valamit–lépett oda asztalomhoz – elemzi? Szerelmes levelet fogok írni – határozta el. Kényszeredett mosolyom láttán zsörtölődni kezdett: - Na, látom nem hiszi! Pedig az lesz. Majd meglátja, ha elolvassa!
Nem szoktam elolvasni, azaz csak nagyon ritkán – válaszoltam.

Írni kezdett. A tollat meglepő könnyedséggel kezelte, az szinte táncolt a papíron. Pedig először arra gondoltam, hogy régen írhatott utoljára. Keze az írás megkezdése előtt feltűnően remegett. Miközben dolgozott, néha mondott, vagy kérdezett valamit. Olyankor alsó fogsora helyett egyetlen foga látszódott, melyet duzzadt íny ölelt körbe. Itt-ott a foghús alatt rejtőző gyökerek némelyikéből kilátszott az egykori korona fél milliméteres maradványa. Így fogorvos nem csiszol – villant át az agyamon – ezt a hölgyet megverték, de nagyon.

Elkészült a levéllel, melynek betűiből a belekódolt érzelmek, a zaklatottság, a labilitás, a krízishelyzet kezdtek hatni rám. – A megszólított személy életében valamilyen törés következett be. Úgy érzi, nem ezt érdemelte a sorstól –kezdtem hozzá az elemzéshez.

Hát persze, hogy nem ezt érdemelte– vágott közbe kliensem. – Ilyen jó embert börtönbe zárni! Ki látott már ilyet? De én megvárom, és ha szabadul, hozzámegyek – jelentette ki határozottan. –Persze addig még el kell intézni pár dolgot, - folytatta – el kell válnom.



Nem akartam kedvét szegni, de nem csak a jelenlegi férj árnyéka vetődik erre a szerelemre, valami más is nyomasztja őt:

Elveszed a te Nyuszidat feleségül helyett a hölgy ezt a szót írta le: „elvezed”.Gyanítja, hogy kedvese egyelőre élvezi azt a helyzetet, hogy valaki a rácson túlról kényezteti, csomagokat küld neki. De mi lesz, ha szabadul?



Remélem, nem lépsz le.....ha kijössz – olvashatjuk.

Az írás, kuszasága ellenére is tartalmazott belső tagolást, érdekes betűkapcsolási megoldásokat, ékezetből indított betűket. A karrier, a párkapcsolat, a nőiesség megélésének területe csupa hiányjelből áll. Munkája az írás készítésekor nem volt, ez egyértelműen kitűnt a grafikumból. A különleges képességekre való apró jelzéseket figyelmen kívül hagytam, mert –bár ritkán fordul elő velem – olykor én is osztályozom, besorolom a másikat. Úgy véltem, hogy aki esetenként stimuláló szerekhez nyúl, az úgysem tud mit kezdeni átlagon felüli képességeivel.

Beszéltem a szétszakadó családról, az óriási mértékű szeretet utáni vágyáról, a dühkitöréseiről, az átlagon felüli igazságérzetéről, a megsértődéseiről, a harmónia utáni mérhetetlen vágyáról, és a betegségeiről. Mindenre helyeselt, de láttam, hogy nem elégedett. Várt még valamire.

Az elhallgatott jelek nem hagyták magukat, újra és újra a szemem elé kerültek.
- Különleges képességet, tehetséget mutat az írása, – böktem ki végre –valamilyen szép, kecses mozgást mutat, amely a kezével hozható kapcsolatba.
- Na végre, már azt hittem sose jön rá – mondta mosolyogva. – Festőművész vagyok – tette még hozzá.
- Látom, nem hiszi – folytatta –és kotorászni kezdett fekete táskájában. Egy fotóalbumot húzott elő.
- Nézze csak meg őket, ezeket mind én festettem!

Lapozgatni kezdtem a festményekről készült felvételeket. Meglepően jók voltak. –Biztos a festő egyik alkalmazottja lehet – gondoltam magamban. Mintha meghallotta volna, válaszolt rá: Én is rajta vagyok a képeken, a londoni kiállításon lefotóztak a festményeimmel együtt.

Valóban ő volt. Rendezett külsővel, elegáns ruhában, boldogan mosolyogva. Tizenöt évvel tűnt fiatalabbnak.
- Mikor járt Londonban?
- Két éve. Most legutóbb a Mátyás templomban volt kiállításom.
- Hány képet szokott eladni évente?
- Soha nem adom el őket. Ők a gyermekeim. Csak tárlatra engedem vinni, aztán hazajönnek hozzám. Na, melyik tetszik a legjobban? - kérdezte tőlem.
Megmutattam.
- Magának adom, persze csak a fényképet. De mégsem, mert pont erről nekem is csak ez az egy fotóm van. Válasszon egy másikat inkább!

- Hogy kezd hozzá egy képhez? –kérdeztem-. Előrajzolja, vagy rögtön festi?
- Amelyik magának a legjobban tetszett, azt először megrajzoltam. Ezt, amelyikről a képet adom, azért festettem rögtön, nehogy elfelejtsem az álmom. Többnyire álmomban látom ezeket a jeleneteket. Aztán sietnem kell, mert feledékeny vagyok.
-A színeket is megálmodja?
- Persze. Ha képről van szó, én mindig színesen álmodom. Mondja, mi fogta meg abban a festményemben?
- Nem is tudom. Álló kép, amely horizontálisan három nagyjából egyforma sávra van osztva. Mindegyik sávban más-más jelenet van, mégis valami miatt összetartozónak érzem őket. A grafológia jut eszembe róla, az írás zónái.


Ez nagyon érdekelte kliensemet. Meséltetett a zónákról, a zónaarányokról, a térszimbolikáról. Ő nem tanult, nem tanulhatott ezekről. Csak festeni tud.
Újra elővette a képet.
- Látja, amit maga szellemi zónának nevez, az itt a mennyország. A középső rész nálam is a hétköznapok világa. Ez a sáv itt alul nálam nem az ösztönzóna, hanem a pokol.

- De ez itt egy kórterem, vagy nem? – értetlenkedtem. A fekete háttérben fehér vaságyakon fehér csontváz-szerű alakok feküdtek sorban.
- Kórház, vagy pokol végül is ugyanaz. Itt van ez a kép, amit adtam. A rendszerváltás előtti korszakról tartalmazza a véleményemet. Fejtse meg a térszimbolikájával, biztos menni fog! – bíztatóan rám mosolygott fogatlan ínyével, és búcsút intett.

Éreztem, hogy ő is rangsorolt engem. Vajon hová helyezett? Mennyország, pokol, vagy a hétköznapok? Alighanem ez utóbbi lehet a helyem. Ő pedig a szellemi zónából nézi le mosolyogva a külsejükre oly sokat adó, ám belül üres, érzéketlen embereket.

Kárászné Tomanó Ágnes
grafológus szakértő


Joomla 1.6 Templates designed by Joomla Hosting Reviews