A fóbiákról

Nyomtatás
Megjelent: 2011. szeptember 20. kedd Írta: Kárászné Tomanó Ágnes

A fóbia indokolatlan viszolygás vagy ösztönös félelem meghatározott tárgyaktól, helyzetektől vagy személyektől,  nyilvánosságtól, amelyek igazolhatatlan voltát a személy is felismeri, de szabadulni nem tud tőle. A fóbiások elkerülik a fóbia tárgyát, pl. nem használnak tömegközlekedési eszközt, nem mennek társaságba. Amennyiben mégis szembesülnek a fóbia tárgyával, pl. az agorafóbiást buszra kényszerítik, súlyos szorongásos tünetei jelentkeznek, gyakran pánikrohama is, amelyek az elkerülő viselkedést fokozzák. A fóbiás már elôőe retteg, hogy olyan helyzetbe kell kerülnie, amelytől fél.

Amikor a fóbiákról teszek említést a képzés során, rendszerint felderül az osztály. A fóbia azonban komolyan kezelendő, így a témára nyitott hallgatóknak nem adok új ötleteket. Tapasztalatom ugyanis azt mutatja, hogy a fóbia tanulható, sőt, továbbadható. Ezért csak pár példát mutatnék be, nem szeretnék senkinek egy újabb „színt” vinni az életébe.

Hangsúlyozom, hogy a grafológiai elemzés akár szóban, akár írásban történik ne legyen „kinyilatkoztatás”, hanem megbeszélés. Az írásból fóbiát megállapítani – jelenlegi tudásunk szerint – nem lehet. A Grafológus Etikai Kódex alapján ha a  probléma túlmutat képzettségünkön, kötelesek vagyunk a klienst megfelelő szakemberhez – fóbiák esetében – pszichológushoz továbbirányítani.

Cikkemben példaként megoldott, részben megoldott és megoldatlan (utóbbi kettő esetében szakembert igénylő) eseteket mutatok be.

 

Megoldatlan fóbia

Kliensem tanulta a lépcsőfóbiát. Még régen, az Ifjúsági Parkból ment társaságuk haza és egy fiú közülük egy köztéri lefelé vezető lépcső előtt megtorpant. Hívták, hogy jöjjön, de mondta, hogy nem tud lemenni, mert fél a lépcsőktől.

A lány attól fogva elkezdte figyelni mozgását és az automatikus mozgás nála tudatossá vált. Ő is elkezdett félni a köztéri lépcsőktől.

Felnőtt, gyermekeket szült és egyszer egy családi összejövetel alkalmával elmesélte a régi történetet. A gyermekei közül egy, a családtagjai közül egy „megkapta” a lépcsőfertőzést. Azóta is aggodalommal tölti el őket a lépcsőn járás. Külső segítségre nem vehetők rá.

 

Részben megoldott fóbia

Kliensem komoly víziszonytól szenvedett. Már csecsemőkorában is rémálom volt fürdetése, amit ekkor még a családja kezelni tudott (ők voltak az erősebbek), kicsi gyermekként azonban már olyan komoly ellenállást mutatott a fürdéssel, főleg fejének vízbe engedésével kapcsolatban, hogy három ember kellett a mosdatásához, amitől még inkább ijesztővé vált számára a tisztálkodás.

Ez a félelem racionálisan úgy múlt el, hogy a körzeti orvos azt tanácsolta, vigyék ki a gyermeket strandra, a pancsolóba, hadd játsszon a vízzel, tapasztalja meg, hogy nem félelmetes. A tanács hatott, kliensem együttműködővé vált.

Tíz éves korában azonban egy gyermektáborban újabb trauma érte: egymás után kétszer is bedobták a számára mély vízbe. Egy előnye volt számára a drasztikus játéknak, szerencséjére ösztönösen azonnal megtanult úszni. A fóbia azonban feléledt.

Felnőtt és három gyermekét úszóiskolába járatta.

Egy nyaralás közben történt, hogy a kisgyerekek vidáman úszkáltak a vízben – ő nem – amikor valaki közölte, hogy a víz mélysége ott öt méter.

Van egy mondás, melynek lényege, hogy abból lehet felmérni, hogy igazán szeretsz-e valakit, hogy utána ugrasz-e a vízbe, hogy megmentsd. Ennek a mondásnak igen racionális az alapja, hiszen a bajbajutott ember önkéntelenül kapaszkodik, ezáltal veszélybe sodorhatja potenciális megmentőjét is.

Kliensemnek nem volt kérdés, beúszott a mély vízbe és kiterelte a gyermekeit.

Azóta rajong az úszásért. Mindenféle stílusban, víz alatt a legszívesebben. Szereti érezni a vizet, együtt él vele, főleg természetes vizekben érzi otthon magát. Ha mégis uszodába megy, ő az úszómesterek rémálma, mert felfekszik a vízre. Hogy ne ijessze nagyon meg őket, a feje alá szokta tenni a kezét, mintha aludna és keresztbe rakja a lábait.

Az érzelmi trauma hatott.

 

Megoldott fóbia 1.

Kliensem gyermekkorában szélsőségesen tartott a pókoktól. A vidéki nyaralás számára (és a befogadók számára is) ilyen szempontból rémálom volt. Addig nem volt hajlandó bemenni egy helyiségbe, amíg nem póktalanították seprűvel és egyéb „célszerszámmal” és nem fújták tele rovarölővel.

Negyven éves korában vidékre költözött és ismét felmerült a „pókkérdés”. Évekig küzdött a rovarok jelenlétével. Tíz év kellett ahhoz, hogy megoldja – saját szintjén – a pókokhoz való viszonyát. Mérlegelt és arra jött rá, hogy sokkal inkább zavarja őt a repülő rovarok garmadája, mint a pók, „aki” befogja és elfogyasztja azokat. Ettől fogva (tán kissé infantilis módon) még neveket is adott a házban tanyát vert állatoknak. Mára eljutott odáig, hogy még éjszaka is ki mer menni a kertbe kis botocskával a kezében, mellyel maga előtt szétszakítja a szorgos szövők munkáját. Ha azonban a pók nagysága kissé túlmutat „gusztusán” – kitessékeli a lakásból.

Majdnem tökéletes megoldásnak mutatkozik, de vegyük észre, hogy az undor mértéke nyomán hozott egy tudatos döntést.

 

Megoldott fóbia 2.

Kliensem egy napon egy főúton sétálva az azt keresztező térnél igen rosszul lett. Attól fogva valahányszor a „tetthelyre” ért, újra és újra rosszullét környékezte. Eljutott odáig, hogy a kis tér előtt lévő zebrán átment a túloldalra, majd körülbelül húsz métert megtéve egy másik zebrán visszatért eredeti útvonalára. Pár hónap után megelégelte saját magát – és már bocsánat – „ez hülyeség!” - felkiáltással szembeszállt riadalmával. Szó szerint áterőltette magát a problémás útszakaszon, miközben komolyan szenvedett és félt. Viszont minél többször ment át, annál inkább érzékelte, hogy semmi oka az aggodalomra. Sok éve már ennek és tudatos döntése, racionális szembeszállása nyomán semmi problémája nincs azóta sem.

Földényi Mermező Ágnes  2011. augusztus

Joomla 1.6 Templates designed by Joomla Hosting Reviews